Őseinket mindig is izgatta az a titok, hogyan képesek a gyógy- és fűszernövények javítani az ételek ízét, ugyanakkor a testet is gyógyítani: mindez számtalan bonyolult spekulációhoz veztett, de az esetek többségében a megoldás örök rejtély maradt. A későbbi kémiai elemzések és az orvosi vizsgálatok azonban csaknem mindig alátámasztották az évek során ránk hagyományozódott ősi tudást. Ez azonban nem jelenti azt, hogym inden egyes természetes hatóanyagot megfelelő mélységben ismerünk.

Meglehetősen gyakran gyógynövények keveréke idézi elő a kívánt speciális hatást, míg az egyes növényi részek magukban hatástalanok. A legtöbb hatóanyag valójában a növény saját anyagcseréjének mellékterméke, ezért aztán a kémiai vegyületek szinte bármely csoportjához tartozhat. Alább felsorolunk néhányat a legfontosabb közül.

ALKALÓIDOK

Kerti ruta (Ruta graveolens)

Az alkaloidok viszonylag bonyolult, nitrogéntartalmú szerves vegyületek, amelyek különösen gyakoriak a virágos növényekben. Gyógyhatásuk a bennük található aminocsoportnak tulajdonítható. Azonban sok rendkívül veszélyes méreg is az alkaloidok közé tartozik: ezek kis adagban alkalmazva nagyon hatékony orvosságok lehetnek, nagy adagban viszont függőséget és/vagy halált okozhatnak. A legjobb példa a morfin, amelyet a mákból vonnak ki. A macskagyökérfélék családja, vagy például a kerti ruta (Ruta graveolens) és a fekete nadálytő (Symphytum officinale) viszonylag kis mennyiségű alkaloidot tartalmaznak.

CSERANYAGOK


A cseranyagok, amelyek tanninok vagy csersavak gyűjtőnéven is ismertek, összetett szerves vegyületek, és kisebb-nagyobb mértékben csaknem minden növényben jelen vannak. Általában a növény kérgében vagy leveleiben raktározódnak, amelyeknek ezáltal kellemetlen ízt kölcsönöznek - például ez lehet az oka annak, hogy az állatok elkerülnek bizonyos növényeket. A cserzőanyagoknak megvan az az egyedülálló tulajdonságuk, hogy oldhatatlan vegyületeket képeznek az élő testek szöveteiben található fehérjékkel (például a bőrben vagy a nyálkahártyákon), s ezáltal összehúzzák a szöveteket (adsztringens tulajdonság). Ezeket a vegyületeket a bőr kikészítésében is használják. Ezen túlmenően gyulladáscsökkentő hatásúak, csökkentik az irritációt és elgyengítik a kórolkozókat - mindezt azáltal, hog megfosztják a baktériumokat a szaporodásukhoz szükséges tápanyagoktól. A cseranyagokban különösen gazdag növények közé tartozik a palástfű (Alchemilla vulgaris), a bazsalikom (Ocimum basilicum), a zsálya (Salvia officinale) és a fekete nadálytő (Symphytum officinale).

Szagos müge

A glikozidok gyakoriak a növényvilágban. Ezeknek a szerves vegyületeknek gyakran meglehetősen eltérőek a tulajdonságaik, éppen ezért több külön csoportra osztják őket. Talán a legfontosabbak közülük a szívre ható glikozidok, azok a vegyületek, melyek (az egyébként nem megfelelően működő szerv esetében) növelni tudják a szív teljesítményét. Emellett vízhajtó hatásúak, ami a szövetfolyadékok mennyiségének csökkenéséhez vezet, s ezáltal alacsonyabb vérnyomást eredményez. A szívglikozidok számos különböző növényben jelen vannak, melyek közül talán a legismertebb a piros gyűszűvirág (Digitalis purpurea) és a szagos müge (Galium odoratum). Az izzasztó hatású glikozidok is jól ismertek a gyógyteákból, melyeket a fekete bodza (Sambucus nigra) virágaiból készítenek.

Csombord (Satureja hortensis)

A gyógynövényekben előforduló keserűanyagok nem alkotnak egységes csoportot, valójában a keserű íz az egyetlen közös vonás ezekben az erősen eltérő hatóanyagokban. A növények az ilyen keserű ízű összetevőket a természetes ellenségeikkel szembeni védekezésben használják. A keserűanyagok terápiás tulajdonságai azon alapszanak, hogy  serkentik a gyomornedvek elválasztását és az epehólyag működését, ezáltal javítják mind az étvágyat, mind az emésztést.Bizonyos keserűanyagoknak tonizáló hatást is tulajdonítanak. Sok gyógynövény tartalmaz ilyen keserűanyagokat, például a cickafark (Achillea millefolium), a fehér üröm (Artemisia absinthium), a fekete üröm (Artemisia vulgaris) és a csombord (Satureja hortensis).

Körömvirág - Calendula officinalis

A szaponinok a növényi glikozidok egyik alcsoportja, amely a fitoszterolok családjába tartozik. Egy vízben oldódó cukorrészből és egy zsíroldékony szapogeninrészből állnak. A nevük arra vezethető vissza, hogy ha feloldják őket vízben, tartós szappanos habot képeznek ("sapo"=szappan). A szaponinoknak két csoportját különítjük el: a triterpén szaponinokat és a szteroid szaponinokat. Az utóbbiak szerkezeti hasonlóságot mutatnak az emberi szervezet szteroidhormonjaival; ezért nem meglepő, hogy a kezelés során időnként hormonális aktivitást eredményezhetnek. A triterpén szaponinok gyakran erőteljes köptető hatásúak, mivel ezek a hatóanyagok a légcsőben vagy a hörgőkben feloldják a váladékot. Szteroid szaponinokat találunk például az édesgyökérben (Glycyrrhiza glabra); triterpén szaponinokat többek között a kankalinban (Primula veris), a körömvirágban (Calendula officinalis), kis mennyiségben a rozmaringban (Rosmarinus officinale), sőt még az illatos ibolyában (Viola odorata) is.

Hatóanyagainak köszönhetően a kamilla keresett és nagy becsben tartott gyógynövény!

Az illóolajok többnyire aromás, illékony, olajos anyagcseretermékek, amelyeket an övények mirigyei vagy speciális kiválasztó sejtjei termelnek és raktároznak. Az illóolajok megtalálhatók csaknem minden övényi részben, legyen szó virágokról, levelekről, tűlevelekről, szárakról, gyümölcsökről, magokról, gyökerekről, vagy akár a fatörzsről vagy kéregről. Néha csupán egyetlen összetevőből állnak, máskor különböző kompononsek százaiból felépülő, bonyolult szerkezettel rendelkeznek. Ezeknek az olajoknak sokféle hatásuk lehet az emberi szervezetre: némelyik gyulladáscsökkentő, míg mások görcsoldó, vizelethajtó, vagy akár köptető tulajdonságúak, hogy csak néhányat említsünk. Ezenfelül vannak olyan illóolajok is, amelyek külsőleg alkalamzva enyhén irritálják a bőrt, s ezáltal javítják a vérkeringést a kezelt területen. Az illóolajok kivonására a leggyakrabban alkalmazott módszer a desztilláció. a gyulladáscsökkentő hatású illóolajat tartalmazó növények tipikus példája a kamilla (Maricaria recutita)

FENOLOS VEGYÜLETEK

Illatos-ibolya

Szalicilsav, amely a közismert Aspirin alapjául szolgál. A szalicilsav megtalálható például a fehér fűzben (Salix alba) és az illatos ibolyában (Viola odorata). Egy másik gyakori fenoloid a timol, amely jelen van például a kakukkfűben (Thymus vulgaris). A fenolos vegyületeket hagyományosan sebek fertőtlenítésére használják, ám ha túl nagy adagban alkalmazzák őket, akár káros mértékben is irritálhatják a bőrt.
A fenolos vegyületek sajátossága a jellegzetes, gyűrű formájú kémiai szerkezet. Az egyik legismertebb képviselőjük a


FLAVONOIDOK

Foto: balatoninyugalom.hu virágzó medvehagyma (Allium ursinum)

A flavonoid kifejezés jó néhány különböző hatóanyagra használatos, melyeknek azonban egyforma a kémiai alapszerkezete. Ez a többnyire sárgás színű, nitrogénmentes fenolos vegyületcsoport rendkívül gyakori a növényvilágban. Meglehetősen eltérő kémiai és fizikai tulajdonságaikat tükrözi sokoldalú gyógyászati felhasználásuk is. Valószínűleg a keringési rendszerre gyakorolt hatásuk a legfigyelemreméltóbb, az emésztőrendszer görcseire vagy az értelmeszesedésre kifejtett hatásuk mellett. Jellegzetes forrásuk az árnika (Arnica montana), amelyet gyakran használnak keringési problémákra; illetve a medvehagyma (Allium ursinum), amelyet emésztési rendellensségek esetén alkalmaznak.